Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egyéb írkálmányok

Útvesztő

 

Fák. Mindenütt fák. Az ösvényt belepte már az avar, mégis csalhatatlanul odatalál, ahol az ódon kastély követel magának egy darabot az örökkévalóságból. Vanília illat, béke, csend és nyugalom. Minden út ide vezet. Halványsárga, romos falak. Múltba néző, sápadt ablakok. A szélkakas a jövőbe tekint, utat mutatva a kétkedőknek. A kapu kitárva. Mintha csak őt várta volna. Vonzza az idegen, az érintetlen titokpalota. Belép. A hosszú folyosón elhalkul a csend, mikor megcsörren kezében a méretes kulcscsomó. Minden ajtó zárva. Valamennyi őrzi titkait.

A rengeteg kulcs egyikét az első ajtóba illeszti. Azonnal kattan a zár. Alig csodálkozik, mindenki lehet néhanap a sors kegyeltje. A szobában félhomály. A szemérmes ablakon vörös drapéria. Gyertyafényes ölelések szenvedélyes, halk zaja. Majd magányért kiáltó reményteli suttogások.

A második ajtónál már bizonytalan. Melyik kulcsot válassza? Ám a szerencse úgy tűnik, hűséges útitársa, az ajtó kitárul. Napfényben csillogó, huncut gyermekzsivaj. Az ablak hárfáján vidám dallamot penget a szél. Magával ragadó látvány, de tovább kell mennie. Keres valamit. Valamit, amiről semmit sem tud.

A következő ajtóhoz lép. Bizonytalan kulcscsörgés, majd az ajtó ellenállás nélkül fedi fel csendhez szokott titkait. Odabenn sötétség. Nyirkos, nyomasztó falak. A padló vészjósló nyikorgása. Hideg veríték lepi el homlokát. Lidércnyomás telepszik mellkasára. Minden zúgból szívet tépő zokogások múlhatatlan emléke árad felé.

Csak a folyosón nyugszik meg újra. Tétován nézi a kulcsokat. De elszánt. Tovább megy. Újabb ajtó. De vajon melyik kulcs nyitja? Találomra választ egyet. És már maga sem hiszi, de az ajtó azonnal kinyílik. A levegőben szenvedélyes illatok, fények, ízek. A vén zongora maga komponálta dallammal köszönti. Isteni szikra, kavargó érzések, nevető múzsák tánca a szélben. Maradna, de valami űzi, hajtja tovább. Az út még nem ért véget.

Újabb ajtó, újabb kulcs. Újabb izgalom. Elsőre megleli a zárhoz tartozó kulcsot. Belép. A szoba üres. Egyszerű, csupasz falak, puritán bútorok nyikorgó emléke. Itt felejtett virágillat. Csend. A nyitott ablakon át beáramló friss levegő békésen tölti meg a teret. Leül a földre. Magával ragadja a béke. A nyugalom íze édesíti meg hálaimát rebegő ajkait. Mert megtalálta. Úgy érzi, megtalálta. A felfedezés gyönyörűségétől megrészegülten támolyog ki a folyosóra.  

Az ajtók elfogytak. Kérdőn néz a kezében nyugvó kulcsokra. És akkor megérti. Mert meglátja, amit eddig nem vett észre. Hogy a kezében nyugvó kulcscsomón valamennyi kulcs egyforma. 

Már fel sem néz, mikor a kastély ajtaja éles robajjal bezáródik mögötte. Örökre.

 

***********************************************************************************************************************************

 

Nyílt levél Fásy Ádámnak 

Kedves Ádám!

Szerda esti Emberközelben c. műsorát nem tudom szó nélkül hagyni. Kérem, ne vegye tolakodásnak, hogy veszem a bátorságot, és megzavarva az Ön drága nyugalmát, szeretném tetszésemet kifejezni, melyhez méltó szavakat három napja keresek, de nem találok. Így lehetett ezzel Neil Armstrong is, mikor az Ön fent említett műsorát megnézve eképpen próbálta méltatni azt: „Kis lépés az embernek, nagy lépés az emberiségnek.” Nos, én vitába szállnék az amúgy nagy megbecsülésemet bíró amerikai úrral; higgye el, Önt nézve, és főleg hallgatva az ember igenis nagy lépést tesz azon a hosszú, rögös úton, mely a kultúra, a szellemiség fellegvárába vezet. Köszönöm, hogy ezen az úton meg-megállva, hétről hétre ellátogat otthonomba, megtisztelve tévém képernyőjét, s családom minden tagjának szerényen átnyújtja a napi betevő kultúra-fejadagot.
Egyetlen megjegyzést bátorkodnék szerdai műsorához hozzáfűzni: a „Ki a példaképed?” és „Melyik volt életed legszebb pillanata?” zseniális kérdésekkel úgy vélem, új korszakot nyit a média történetében, riporterek ezreit (térdre)kényszerítve ezzel a szakma újraértelmezésére, ám tovább emelhetné műsorának amúgy is egetverő színvonalát a „Mi a kedvenc színed?” és „Mi volt a jeled az oviban?” kérdésekkel, melyekre méltán számíthat egész estét betöltő válaszokra. Azzal tenné fel az i-re a pontot, ha az időjárást érintő kérdésekkel is bombázná vendégeit, de én megértem Önt: ha mégoly szívesen beszélgetne is ily rendkívül izgalmas, legfelsőfokú műveltséget igénylő témáról, Önnek nem lehet célja – szellemi fölényét kihasználva - a nyilvános beszélgetést vállaló gyanútlan vendég megalázása olyan kérdésekkel, melyek megválaszolására az átlagember szókincse és gondolatvilága – az Önével ellentétben - oly szegényes.
A Fásy Mulatóban már láthattuk, Ön bátran vállalja a szerepet a mikrofon másik oldalán is. Kérem, ne fosszon meg bennünket az élménytől, tegye ezt az Emberközelben is! Minek az a sok unalmas, senkit sem érdeklő vendég! Ön felteszi a hétköznapi ember számára amúgy is megválaszolhatatlan, zseniális kérdéseit, és rögtön válaszol is azokra. Higgye el, valamennyien jobban járnánk! Hisz úgyis minden szava önmagáért beszél… Hát nem egyszerűbb akkor, ha önmagáról beszél?!
Kedves Ádám, remélem - eleget téve számtalan kötelezettségének - olykor Önt is megajándékozza az élet néhány nyugalmas pillanattal, melyben módjában áll felfedezni postaládájának titkait, s így tán elérnek Önhöz a műsorait, s az Ön emberi nagyságát, szakmai rátermettségét, az OKJ határait feszegető sokoldalúságát méltató soraim. Tudom, válaszolni fog levelemre, Ön nem az az ember, aki szó nélkül elmegy az őt érintő építő jellegű, jószándékú kritika mellett. Csak arra kérem, előtte figyelmeztessen, hogy még időben be tudjam nyomni pacemaker-emen a Turbo gombot. Csakis így látom biztosítottnak azt a felfokozott lelki-, sőt, izgalmi állapotot, mely az Ön szavaiból áradó szellemiségnek feltétlen kijár.

Hálás szívvel üdvözli rajongóinak legelhivatottabbika:
T. Veron

(azóta is várom a választ...)

 

 ***********************************************************************************************************************************

Fásy Mulató

 

Végre én is rászántam magam. Megnéztem. Így utólag belegondolva csoda, hogy közben nem tettem kárt magamban...

A műsor elejét jelző dalban elhangzó "Mi mindig itt leszünk veled" ijesztgetés remélem, nem volt komoly!

Legnagyobb megdöbbenésemre a kép és a hang között legalább fél perc csúszás volt. A Románcok énekese - vörös, izzadságban úszó arccal - tett néhány próbálkozást a lemaradás behozására, de mit sem von le a műsor élvezeti értékéből, hogy nem sikerült neki.

Korda György színrelépésekor azon kezdtem tűnődni, vajon nem volna-e időszerű a halálbüntetés visszaállítása. Bár szegényt a Jóisten így is alaposan megbüntette. Egy életfogytig tartó Balázs Klárival.

Stark Ferenc virtuóz harmonikajátékát visszasírtam. Amint elkezdett énekelni. Elképesztő faarccal énekelt(?), már az első szavától sírni támadt kedvem. Az utolsót megünnepeltem.

Tibó produkcióját imígyen kezdte: "Aki úgy érzi, hogy jól érzi magát..." Zseniális! Míg énekelt, feltűnt a háta mögött négy hölgy. Na, gondoltam, akkor most már talán látni is fogunk valamit, de csalódnom kellett; a lányok mozdulatai arról árulkodtak, hogy a háttérben mindössze közlekedési rendőr-képzés folyik. A négy lány közül gondolom csak kettő ment át a vizsgán, mert Tibó második dalában már csak ketten vezényeltek.

L'amour-ék, alig hittem a fülemnek, Ádámunkról énekeltek! És micsoda elismeréssel! Hogy az Ádám egy lácsó csávó! Nem tudom, mint jelenthet az, hogy lácsó, de ha magam elé képzelem Ádám arcát, volnának ötleteim...

Roma Jilo-ék erősen törték a magyart, produkciójuk pedig a karrierjüket derékba. Dalszövegükből mindössze annyit bírtam kivenni, hogy "lácsó csávó". Ebből gondolom, hogy ők is az Ádámról énekeltek.

Következett a Fekete Szemek. Énekesnőjüket, mint megtudtam, Bódy Gusztinak hívják. (lánykori nevén nyilván Auguszta).

Alig szusszantam, máris jött Klemy előadásában egy igazi közhelyparádé. A produkció művészi értékét emelendő, az énekes mögött két nő epilepsziás rohamot megszégyenítő koreográfiája valósággal elkápráztatott. Megítélésem szerint a közönség átlag életkora nem volt több 75 évnél. A produkciót követő taps intenzitása alátámasztja azt a most már tudományosnak mondható tényt, miszerint a hallás az életkor előrehaladtával rohamosan romlik.

Fellélegezve, hogy ezt a produkciót is kibírtuk, máris feltűnt a szenzációs New-Tone együttes. Már az elnevezésük könnyeket csalt szemembe. Sajnos túl messzemenő következtetéseket levonva azt gondoltam, igazi filozófikus gondolatoknak lehetünk fültanúi. Tévedtem...

Komáromi István már a megjelenésével levett a lábamról. Ezen a pasin mindenütt bőr van, egy helyet kivéve! Nincs bőr a képén ugyanis annak az embernek, aki ilyen műsorszámot elő mer adni ilyen nívós, szakmailag magasan képzett, értő közönség számára. Kicsit meglepett, hogy ennek az embernek humora van! Az énekléssel való próbálkozása ugyanis csakis vicc lehet.

Az első nyugtatót Kaczor Feri színrelépésekor vettem be. Így is alig tudtam uralkodni magamon. Rémülten láttam, hogy halálmegvető bátorsággal lement a nézőtérre. A tömeg majd' szétszedte örömében. Legnagyobb döbbenetemre ugyanazt a dalt énekelte el háromszor. De egyre fáradtabb lehetett, mert a szöveget másodszor és főleg harmadszor rendre eltévesztette. Sebaj, lebilincselő személyisége mindenkit kárpótolt a kis bakikért. Nem vitás: Kac-Kaczor Feri világraszóló karrier elé néz!

Fásy Ádám könnyekig meghatott a vallomással, miszerint a dal, melyet előad, saját szerzemény. Klasszikusnak számító dalát folyton "Látok! Látok!" és "Újra tudok járni!" felkiáltások szakították félbe. A közönség tombolt, Fásy Ádám megdicsőülésének hírére ébredt másnap az egész ország.

Liszter Sándor zárta a műsort. Remélem, elveszíti a kulcsot...

Megkönnyebbülve, hogy ez a színvonaltalan, lélekromboló műsor véget ért, hátradőltem fotelomban, s végre megnyugodva, teljes lelki békében hallgattam tovább a Fásy Ádám műsora miatt félbehagyott Zámbó Árpy kazettát... 

 

************************************************************************************************************************************

 

Papírmerítés - gyakorlati tanácsok egy kezdőtől

 

Az első lépés mindenképpen az elhatározás. A papír ugye egyértelmű, merítésről is hallottunk már, ezt a két dolgot csak összehozzuk valahogy... Csekély, utólag használhatatlannak ítélt info begyűjtése a netről, aztán indulhat a bakterház…
A két darab kerethez a keretlécet megvehetjük valamelyik barkácsboltban. Én egy 2,4 méteres darabot vettem, ebből levágtam 4db 24 cm-es, és 4db 34 cm-es darabot. A maradék 8 cm felhasználását érdemes családon belül megpályáztatni, a többiből pedig össze tudjuk szögelni a két darab keretet. Ehhez a mérethez merítőedénynek tökéletesen megfelel a bébi fürdetőkád. Ahol van kisgyerek, ott egy gonddal kevesebb, ahol nincs, ott hajrá! :-) Az egyik keretet bevonjuk szúnyoghálóval, és a férfimunka máris letudva, a többi már csupán csak pancsolás, abban pedig, mi nők, nagyok vagyunk...
Egy tálban beáztatunk apró darabokra tépkedett papírt, és egy-két napig állni hagyjuk, majd összeturmixoljuk, ami csak első hallásra tűnik egyszerűnek. A massza ugyanis boszorkányos ügyességgel és sebességgel hagyja el a keverőtálat... Első ránézésre ez még nem akkora baj, ugyanis a papírfecnik szétázva nem látszanak a bútoron. Másnap azonban az ember bemegy a konyhába, és úgy néz ki minden, mint amikor egy dühösebb nátha esetén valakinek felrobbanik a kezében a papírzsepi: mindenhonnan apró kis darabkák lógnak, ráragadva az ajtókra, a padlóra, ügyesebbek a hajukban is találhatnak.

Ha kész a turmixolás, újabb két napig vagyunk kénytelenek próbára tenni a türelmünket, ám ha letelt, már semmi akadálya az igazi alkotásnak. A papírmasszát öntsük a fürdetőkádba, és én úgy tapasztaltam, hogy önteni kell hozzá vizet, mert ha túl sűrű a massza, nagyon vastag lesz a papír. A víz hozzáadása után az anyag sűrűségét leginkább a rántottleveshez tudnám hasonlítani. A keret belemerítése leginkább gyakorlással sajátítható el, ám mint a legjobb dolgok általában, nekem ez sem sikerült elsőre, de ez senkit ne riasszon el.!Kis gyakorlás, és kifejezetten élvezni fogjuk!
Addig azonban mérhetetlen mennyiségű vizet pancsolunk szerte-szét. Mire belejövünk, már bokáig ér a trutyi körülöttünk…

Erre én sem számítottam, egyre kétségbeesettebb pillantásokat küldök a falról a már – nem kevés bosszúság árán – megszokott, unatkozó képpel bámuló Sarah Bernhardt felé, ám semmi kétség, a papírmerítés (is) tökéletesen hidegen hagyja… (ami nem csoda, ugyanis még soha semmivel nem sikerült felizgatni. Pedig néha főzni is szoktam… :-)
A merítés után a felső keretet óvatosan leemeljük, az alsó keretet papírral lefelé egy korábban odakészített textilre fektetjük, és a nedvesség nagyrészét papírtörlővel, óvatos nyomkodással felitatjuk. Ha jó munkát végeztünk, a keretet nagyon lassan, az egyik saroktól indulva le tudjuk húzni a papírról. Óriási érzés, alkottunk valamit!
A papírra újabb textilréteget terítünk, és ha szép sima lapokat szeretnénk, érdemes a teljes száradásig – ami nekem egy hét volt kb. – préselni a papírlapokat.
Közben csatatérré vált a lakás, de ez senkit ne zavarjon, a pillanatnyi sikerélmény és elégedettség kis időre még feledteti a későbbi takarítás gondolatát.
Ha közben férj belép a lakásba, majd körül-, és ránknézés után Sarah Bernhardt-t megszégyenítő buta képpel hátat fordít, az nem azt jelenti, hogy nem kíváncsi a művészetünkre, csupán azt hitte (utóbb azt reméli…) a szerencsétlen, hogy eltévesztette a házszámot… Szegény, nehéz napja volt, az első sokk ugyanis akkor érte, mikor hazafelé jövet bekapcsolta a rádiót, és az esti hírek vízállásjelentésében a saját lakcímünket említette a bemondónő… :-)

Szóval papírt meríteni rendkívül izgalmas, és nem kell hozzá más, csupán elszántság, türelem, mindent megbocsátó család, és egy rosszul sikerült portré Sarah Bernhardt-ról…

************************************************************************************************************************************